ROALD DAHL

ÁLDOZATI BÁRÁNYCOMB

Meleg volt a szoba és tiszta; a függönyt összehúzták, égett a két asztali lámpa - mellette az egyik, a másik szemben, az üres széknél. Mögötte, a tálalón, két hosszú pohár, szóda, whisky. A hűtővödörben friss jég.

Mary Maloney hazavárta az urát.

Föl-fölnézett az órára, nem aggodalmasan, csak éppen eljátszott a kellemes gondolattal, hogy minden egyes eltelt 1 perc közelebb hozza a férjét. Csöndes mosolygás áradt az asszonyból, minden mozdulatából. Furcsán-csöndesen hajlott feje a kézimunkája fölé. Áttetszően fénylett a bőre - hatodik hónapban járt -, szája puha, szeme ettől az új, békés tekintettől mintha még nagyobb lenne és még feketébb.

Mikor az órán már csak tíz perc híja volt az ötnek, Mary hegyezni kezdte fülét, s egy-két pillanat múlva, pontosan, mint mindig, meghallotta a csikorgó fékezést a kavicsos ösvényen; becsapódott a kocsi ajtaja, lépések haladtak el az ablak előtt, kulcs csikordult a zárban. Mary letette a kézimunkát, felállt, s az ura elé ment, hogy csókkal üdvözölje: - Szervusz, apuci!

- Szervusz.

Mary elvette az ura kabátját, felakasztotta. Aztán a tálalóhoz lépett, italt kevert, jó erőset a férfinak, egészen gyengét magának; aztán megint ott varrogatott a karosszékben, a férfi a másikban ült, szemközt, két kézzel markolta a hosszú poharat, s rázogatta, hogy a jégkockák csörömpölve koccantak az üveghez.

Mary úgy érezte mindig, ez a nap fénypontja. Tudta, hogy az ura nemigen szólal meg, míg az első poharat ki nem itta, ő meg beérte azzal, hogy csöndben ül, s élvezi az ura társaságát a magányos, hosszú órák után. Kéjesen lubickolt a férje puszta jelenlétében, s akár a strandoló a nap hevét, úgy érezte a férfi meleg kisugárzását, valahányszor kettesben voltak. Szerette, ahogy kényelmesen elereszti magát ültében, szerette, ahogy belép az ajtón, szerette közeledő, hosszú lépteit. Szerette távoli, fürkész tekintetét átellenben, az asztal túloldalán, szája mókás hajlatát, s szerette mindenekfölött, hogy egy szóval sem említi a fáradtságát, megvárja, míg a whisky valamennyit felold belőle.

- Fáradt vagy, apuci?

- Igen - felelte. - Fáradt. - De alig mondta ki, szokatlan dolog következett. Felemelte poharát, és egy hajtásra kiitta, pedig félig volt még, legalább félig. Mary nem nézett rá, de tudta, mit csinál, mert hallotta a visszahulló jégkockák koppanását, mikor a férfi letette az üres poharat. Az nem szólt egy pillanatig, ültében előrehajolt, aztán felállt, lassan a tálalóhoz ment, és megint töltött magának.

- Hagyd, majd én! - kiáltott az asszony, és felugrott. - Maradj csak - mondta a férfi.

Amikor visszaült az asztalhoz, Mary észrevette, hogy az ital színe, akár a sötét borostyán - annyi benne a whisky. - Hozzam a papucsodat, apucikám?

- Nem kell.

Mary csak nézte, ahogy belekortyol a mélysárga italba, s látta, hogy olajosan gyűrűzik az erős keverék.

- Igazán aljasság, hogy egy rangidős rendőrt kint hagytak posztolni egész nap az utcán - mondta az asszony.

A férfi nem felelt, hát Mary megint kézimunkája fölé hajolt; de ahányszor az ura ajkához emelte az italt, Mary mindig hallotta, amint a jég a pohár falához kóccan.

- Mondd, apuci - szólalt meg ismét az asszony -, ennél egy kis sajtot? Csütörtök van, nem főztem vacsorát.

- Nem kell.

- Ha nem akarsz elmenni vacsorázni - folytatta Mary -, az se baj. Van elég hús meg egyéb is a hűtőszekrényben; ha akarod, akár fel sem kell állnod az asztaltól.

Ránézett, várta a választ, egy mosolyt, biccentést - de a férfi nem szólt, nem mozdult.

- Akkor is hozok előbb egy kis sajtot meg kekszet mondta az asszony.

- Mondom, hogy nem kell - felelt a férfi.

Mary nyugtalanul fészkelődött a székben, nagy szemét le nem vette a férfi arcáról. - De hát mindenképpen kell vacsoráznod! Igazán semmiből sem áll, hidd el, szívesen megcsinálom! Ehetünk báránysültet. Disznóhús is van. Mondd meg, mihez lenne gusztusod. Csak be kell nyúlnom a hűtőszekrénybe)

- Hagyd a fenébe! - mondta a férfi.

- De édesem, muszáj enned valamit! Én mindenesetre elkészítem a vacsorát, és ha akarod, eszel, ha nem, otthagyod.

Felállt, letette kézimunkáját a lámpa mellé.

- Ülj le - mondta a férfi. - Egy percre ülj le, légy szíves.

Mary csak most ijedt meg.

- Na, ülj már le - mondta az ura.

Az asszony lassan visszaereszkedett a székbe, s nagy, rémült szemével egyre figyelte az urát. A férfi megint felhajtotta a whiskyjét, és összeráncolt homlokkal tanulmányozta a pohár fenekét.

- Idehallgass. Valamit akarok neked mondani. - Mit, apuci? Baj van?

A férfi tökéletesen mozdulatlan volt. Fejét lehajtotta, a mellette álló lámpa fénye homlokát világította csak meg, álla, szája árnyékban volt. Mary észrevette, hogy a bal szeme sarkában meg-megrándul egy apró izom.

- Hát azt hiszem, ez meglehetősen érzékenyen fog téged érinteni - kezdte. - Nagyon sokat törtem a fejemet, de úgy gondolom, legjobb, ha mindjárt megmondom. Remélem, meg fogsz érteni.

És megmondta. Nem tartott soká, négy-öt percig talán, és Mary egész idő alatt meg se mukkant, bódult borzalommal hallgatta, ahogy az ura minden kimondott szóval egyre távolodik tőle.

- Hát ez volna - mondta a férfi. - Tudom, nem a legjobbkor jön ez neked, de hát egyszerűen nincs más megoldás. Pénzt persze majd adok, és gondoskodom rólad. Hanem aztán ne legyen semmiféle fakszni. Az én állásomban vigyázni kell az ilyesmivel.

Mary először ösztönszerűen egy szót sem hitt el az egészből, mintha nem is hallott volna semmit. Talán az ura meg se szólalt, gondolta, talán csak ő képzelődik. Lehet, hogy ha most mindjárt feláll, és csinálja a dolgát, mintha mit sem hallott volna, akkor majd idővel felébred, és rájön, hogy nem történt semmi.

- Megyek vacsorát főzni - nyögte ki végül, és most már a férfi sem tartóztatta.

Mary végigment a szobán, de lába alatt nem érezte a padlót. Egyáltalán semmit sem érzett - talán enyhe émelygést csak, kis hányingert. Gépiesen mozgott - le a lépcsőn a pincébe, a villanykapcsoló, a mélyhűtőszekrény, a hűtőben vaktában megragadja az első holmit, ami a keze ügyébe kerül. Kivette, megnézte. Papírba volt burkolva, kicsomagolta hát, és megint megnézte.

Báránycomb. Jó, hát akkor bárányt vacsoráznak. Felvitte, két kézzel fogta a csont végét, s ahogy végigment a nappalin, meglátta a férjét, háttal neki, az ablaknál, és Mary megállt.

- Az ég szerelmére - mondta a férfi, mert hallotta az asszony lépteit, de meg sem fordult. - Nekem ne csinálj vacsorát. Elmegyek.

Ebben a pillanatban Mary Maloney egyszerűen odalépett mögéje, gondolkodás nélkül meglóbálta a vaskos, fagyott báránycombot, és teljes erejéből fejbe vágta vele az urát.

Akár vasbunkóval is fejbe verhette volna.

Hátralépett, várt, és csak az volt a furcsa, hogy az ura vagy négy-öt másodpercig még ott állt, alig imbolygott. Aztán lezuhant a szőnyegre.

A zuhanás, a zaj, a felborult kisasztal magához térítette az asszonyt. Lassan tért észhez, fázott és csodálkozott, és egy kicsit még ott állt, és hunyorogva nézte az urát, és most is két kézzel markolta azt a lehetetlen darab húst.

Hát jó, mondta magában. Szóval megöltem.

Különös, mennyire kitisztult hirtelen az agya. Lázasan gondolkodni kezdett. Rendőrfeleség, jól tudja, mi lesz az ítélet. Annál jobb. Neki egészen mindegy. Sőt, valóságos megkönnyebbülés. Jó, de mi lesz a gyerekkel? Mit mond a törvény a terhes gyilkosról? Kivégzik mind a kettejüket - az anyát meg a gyerekét? Vagy kivárják a kilenc hónapot? Ki tudja?

Mary Maloney nem tudta. Ilyen kockázatot pedig nem óhajt vállalni.

Kivitte a húst a konyhába, serpenyőbe rakta, nagy lángra állította a sütőt, betolta a húst. Aztán kezet mosott, és felszaladt a hálószobába. Leült a tükör elé, megigazította haját, arcát, száját halványan kirúzsozta. Mosolyogni próbált. Meglehetősen gyatrán sikerült. Megint megpróbálta.

- Jó estét, Sam - mondta hangosan, vidáman. Gyatrán csengett a hangja is.

- Krumplit kérek, Sam. És . . . igen, talán egy doboz zöldborsót.

Valamivel jobb. A mosoly is, a hang is. Még egypárszor elpróbálta. Aztán leszaladt, kabátot vett, kiment a hátsó ajtón, át a kerten, ki az utcára.

Nem volt még hat óra, a fűszerüzletben világos volt. - Jó estét, Sam - mondta vidáman, és rámosolygott a pult mögött álló férfira.

- Ni csak, Mrs. Maloney! Jó estét! Mivel szolgálhatok? - Krumplit kérek, Sam. és . . . igen, talán egy doboz zöldborsót.

A fűszeres megfordult, és felnyúlt a zöldborsóért a polcra.

- Patrick fáradt, és inkább otthon szeretne vacsorázni - magyarázta az asszony. - Csütörtökön rendszerint vendéglőben eszünk, és most itt állok egy szál zöldség nélkül.

- Hát a hús, Mrs. Maloney?

- Az van otthon, köszönöm. Van a hűtőszekrényben egy szép báránycomb.

- Aha.

- Nem szoktam rögtön megsütni, ha annyira át van fagyva, tudja, de hát most kénytelen vagyok megreszkírozni.

- Gondolja, hogy sikerül?

- Szerintem - mondta a fűszeres - egészen mindegy. Adhatok ebből a szép rózsakrumpliból?

- Igen, legyen szíves. Nagyon szép. Két fontot kérek:

- Lesz még valami? - A fűszeres félrebiccent fejjel, nyájasan szemlélte az asszonyt. - No és utána? Mit ad neki utána?

- Hát . . . mit ajánlana, Sam?

A fűszeres körülnézett az üzletben. - Mit szólna egy szép szelet túrótortához? Azt biztosan szereti.

- Nagyszerű - mondta Mary. - Azt imádja.

A fűszeres mindent szépen becsomagolt, ő meg fizetett, és felvillantotta legragyogóbb mosolyát: - Köszönöm, Sam! Jó éjszakát!

- Viszontlátásra, Mrs. Maloney. Én is köszönöm.

Most pedig, közölte magával hazafelé siettében, egyszerűen hazamegy a fűszerestől, haza, az urához, aki már várja a vacsorát; finom vacsorát fog főzni, belead apait-anyait, hiszen szegény ember olyan fáradt; ha pedig történetesen belép a házba, és ott valami szokatlant lát, esetleg tragikusat, netalán borzalmasat, hát természetesen szörnyű megrázkódtatás lesz, és egészen elveszti a fejét bánatában és iszonyatában. Nem mintha egy percig is arra számítana, hogy bármit talál. Csak éppen megy haza, a fűszerestől. Mrs. Patrick Maloney megy haza csütörtök este a fűszerestől, és vacsorát akar főzni az urának.

Így kell ezt csinálni, mondta magának. Rendesen, természetesen. Csak egész természetesen, akkor nincs szükség színészkedésre.

Ezért aztán mikor a hátsó ajtón belépett a konyhába, dúdolgatott valamit, és mosolygott.

- Patrick! - kiáltott. - Hogy vagy, apuci?

Letette a csomagokat az asztalra, és bement a nappaliba; s amikor megpillantotta - ott a padlón, fölhúzott lábbal, és fél karja egészen kifacsarodva - hát igazán rémes látvány volt. Maryben fellobbant a régi szerelem, a vágy, odarohant hozzá, melléje térdelt, és majd a szemét ki nem sírta. Könnyen ment. Nem volt szükség semmi színészkedésre.

Pár perc múlva feltápászkodott. Tudta a rendőrőrszoba telefonszámát, és amikor egy férfihang beleszólt a kagylóba, Mary felkiáltott:

- Gyorsan! Jöjjenek azonnal! Patrick meghalt!

- Ki beszél?

- Mrs. Maloney. Mrs. Patrick Maloney.

- Mármint hogy Patrick Maloney halt meg?

- Azt hiszem - zokogott az asszony. - A padlón fekszik, és azt hiszem, hogy meghalt!

- Egy perc - mondta a férfihang.

Nagyon hamar odaért a kocsi, és amikor Mary kinyitotta az utcai ajtót, két rendőr lépett be. Ismerte őket - majdnem mindenkit ismert a körzetben -, s egyenesen Jack Noonan nyakába borult, és hisztérikusan zokogott. A rendőr gyengéden leültette, aztán bement a társa, bizonyos O'Malley után, aki már a holttest mellett térdelt.

- Meghalt? - sikoltott az asszony.

- Sajnos, meg. Mi történt?

Mary röviden elmondta, hogyan ment el a fűszereshez, s találta azután így a férjét, a padlón. Míg beszélt, sírt és beszélt, Noonan egy kis alvadt vércsomót fedezett fel a halott fején. Megmutatta O'Malleynek, az rögtön felállt, és a telefonhoz sietett.

Nemsokára még többen jöttek. Először az orvos, aztán két nyomozó, az egyiket Mary ismerte futólag. Jött még egy rendőrségi fényképész is, és fotózott, aztán egy ujjlenyomatszakértő. Súgtak-búgtak a hulla körül, a nyomozók meg szüntelenül kérdezgették Maryt. De mindvégig nagyon kedvesen. Újra elmondta az egészet, most elölről, mikor Patrick hazaért, ő meg kézimunkázott, az ura fáradt volt, olyan fáradt, hogy nem akart elmenni vacsorázni. Erre ő betette a húst a sütőbe - még most is sül -, és kiszaladt a fűszereshez, zöldféléért, és ahogy hazaért, itt találta a padlón.

- Melyik fűszereshez? - kérdezte egyik nyomozó.

Mary megmondta. A nyomozó odafordult a másikhoz, súgott neki valamit, mire az tüstént elment.

Negyedóra múlva ért vissza, kezében teleírt lap, és további súgás-búgás, és zokogásán keresztül Mary meghallott egypár elsuttogott mondatfoszlányt:

- . . . úgy viselkedett, mint mindig . . . jókedvű . . . jó vacsorát akar főzni . . . borsó . . . túrótorta . . . elképzelhetetlen, hogy ő lett volna . . .

Aztán elment a fotós meg a doktor, és jött két ember, akik hordágyon elvitték a hullát. Elment az ujjlenyomatszakértő is. A két nyomozó ott maradt, a rendőrök is. Igazán nagyon kedvesek voltak vele, Jack Noonan még meg is kérdezte, nem akarna-e inkább elmenni valahova, a nővéréhez esetleg, vagy pedig ő hazavinné, a felesége el tudja helyezni éjszakára.

Nem, mondta az asszony, úgy érzi, egyelőre mozdulni sem bír. Nem haragudnának, ha itt maradna, amíg egy kicsit rendbe nem jön? Ugyanis nem érzi nagyon jól magát, higgyék el, igazán nem.

Akkor talán okosabb volna lefeküdni, vélte Jack Noonan. Nem, nem, szívesebben marad itt, ahol van, ebben a székben. Talán majd egy kicsit később, ha már jobban érzi magát, felmegy.

Hát békén hagyták, ők meg mentek a dolguk után, átkutatták a házat. Néha valamelyik nyomozó kérdezett tőle valamit. Vagy Jack Noonan vetett oda egy kedves szót, ha átment a szobán. Az urát, közölte, a koponyájára mért nagy erejű ütés ölte meg, valószínűleg nehéz, tompa szerszám okozta; minden bizonnyal valamilyen súlyos fémdarab. Most a halált okozó fegyvert keresik. Lehet, hogy a gyilkos magával vitte, de az sincs kizárva, hogy a közelben rejtette vagy hajította el.

- A szokásos mese - mondta a rendőr. - Ha megvan a fegyver, megvan a tettes.

Később az egyik nyomozó Mary mellé ült. Van-e olyan tárgy a házban, amely alkalmas lehetett a gyilkosság elkövetésére? Hajlandó volna körülnézni, nem hiányzik-e valami - egy nagy csavarkulcs például, vagy egy nehéz fémváza.

Nincs is fémvázájuk, mondta az asszony. - És csavarkulcs?

Nem hiszi. Bár a garázsban akadhat ilyesmi.

Tovább kutattak. Mary tudta, hogy a ház körül a kert is tele van rendőrrel. Hallotta léptüket a kavicson, néha zseblámpa fénye villant a függöny hasadékán. Későre járt, az óra a kandallópárkányon majdnem kilencet mutatott. Úgy látta, a házat kutató négy férfi fáradt, és egy kissé ingerült.

- Jack - szólította Mary, mikor a rendőr legközelebb a szobába lépett. - Adna nekem valamit inni?

- Természetesen. Talán ebből a whiskyből? A férfi odanyújtotta a poharat.

- Igyék maga is - mondta Mary. - Biztosan nagyon fáradt. Igazán olyan kedves hozzám.

- Hát ami azt illeti, nem volna éppen szabad - mondta a rendőr -, de hát azért egy pohárkával nem fog megártani.

Beszállingóztak a többiek is, és némi rábeszélésre mindegyik elfogadott egy kortyot. Félszegen állták körül, kezükben a pohár, kissé feszélyezte őket Mary jelenléte, próbálták vigasztalni. Noonan őrmester betévedt a konyhába, aztán gyorsan visszament az asszonyhoz:

- Mrs. Maloney, a sütője még most is ég, és a hús benne vanl

- Uramisten! - kiáltott az asszony. - Ténylegl - Eloltom, jó?

- Legyen olyan kedves, Jack. Nagyon szépen köszönöm. Az őrmester megint visszajött, s Mary rávetette nagy, fekete, könnyes szemét. - Jack Noonan - suttogta.

- Tessék?

- Megtenne nekem egy kis szívességet - maga meg a többiek?

- Ha módunkban áll, Mrs. Maloney . . .

- Nézze, maguk valamennyien jó barátai voltak szegény drága uramnak, és segítenek elfogni azt a gazembert, aki megölte. Biztos rettenetesen éhesek már, rég vacsorázni kellett volna, és én tudom, hogy Patrick sose bocsátaná meg nekem, Isten nyugtassa szegény drágámat, ha nézném, hogy éhen maradjanak a házában, és nem vendégelném meg magukat, ahogy illik. Igazán, egyék meg azt a báránysültet. Most már éppen jó lesz.

- Szó sem lehet róla! - szabadkozott Noonan őrmester.

- Nagyon szépen kérem - rimánkodott Mary. - Kérem, fogyasszák el! Én rá se tudok most nézni ételre, különösen amit az én szegény drágámnak készítettem . . . De maguk igazán fogyasszák el! Higgyék el, nagy szívességet tennének nekem. Akkor aztán nyugodtan dolgozhatnak tovább.

A négy rendőr jó darabig tétovázott, de hát mi tagadás, korgott a gyomruk, és végül kötélnek álltak. Kimentek a konyhába, és nekiláttak. Az asszony nem kelt fel, csak a nyitott ajtón át nézte őket, hallotta is zsíros, teli szájú beszédüket.

- Kérsz még, Charlie?

- Nem. Hagyjunk belőle.

- De ha egyszer azt akarja, hogy megegyük. Szívességet teszünk neki, hallottad.

- Na jó. Adjál még.

- Istentelen nagy bunkóval hagyhatták helyben szegény Patrickot - mondta. valamelyik. - A doki szerint diribdarabra tört a koponyája, mintha pöröllyel kólintották volna fejbe.

- Ezért lesz könnyű megtalálni.

- Aha. Én is azt mondom.

- Akárki tette, nem fogja magával hurcolni, csak ameddig feltétlenül muszáj.

Valamelyik böfögött.

- Hát én bizony meg vagyok róla győződve, hogy itt lesz a ház körül.

- Csak épp a szemünket ki nem szúrja. Mi, Jack? A szobában pedig Mary Maloney kuncogott egyet.